Érezhettem volna, de nem történt meg. Csak remélni reméltem, hogy nem is fog soha, de minek a remény, soha nem értettem. Hit, azt még kevésbé. Hittem, hogy az enyém vagy és szeretsz, mert kiesett a szádon pár mostanra átértékelt pillanatban – olyan pillanatokban, úgy, hogy most már tudom, betanult szöveg volt, átfolyt csak a maszkod alatt, de kereszttüzében megváltozott, attól lett ilyenné. Érezhettem volna, hogy nem is volt ott érzés, csak az ócska képzelgés már megint, hogy te beszélsz, én meg hiszek neked, ilyen az összetételem, ilyen kifacsart és fájó. Naivnak lenni régen azt hittem, kiváltság – de akkor még nem tudtam, hogy az vagyok én is, csak távoli képnek tűnt csupán, ez megszépítette. És akkor jelen vagy és fáj a lelkem, tudja, hogy másé a tiéd és nem egyszerűen más. Lopott kincset őrzök megint. Az élet pedig újra beint, hogy ébresztő, egyél mindent mi rákkeltő és élj tovább, de persze holtan. És ledönteném a várat, de tényleg nincs már mit, már csak a romok füstölögnek, azt is csak én látom, szívom-fújom, be-ki. Cigarettafüst, gomolyban, száll az ég felé, belőlem jött, én miért nem szállok? Húz és von újra a padló, parketta, fa, beton. Tőr lebeg a hátam fölött, ahogy görnyedek; és tudom jól, hogy várod és vágyod már elvágni a hajszálvékony madzagot. Ha lennék is magzatod, nem lehetnék, jön a köldökzsinór és felköt: magyarán így is, úgy is, de te ölsz meg és mindenképp megölsz. Egyedül a mikor kérdéses, de ha egyet kérhetek, húzd sokáig, hogy legyen időm szenvedni és elértéktelenedni – hisz ezt akarod.

Az angyalok kiabálnak
Ez a te életed
Vigyázz rá
Nyomot hagytál az ágyamon
Egy kósza illatot
Apámra emlékeztet
És hogy Istenként tisztellek
Emberként szeretlek
De emberként mennyire lehet
Szerelmem körülölel
Szenvedélyem majd felöklel
Szenvedésem hogy nem lök el?
Kezed a hátamon
Lehelet a nyakamon
És elvesztem, de nem vesztettem
Attól hogy te nyertél
Szánalmasnak éreztem
Minden egyes pillanatot
Amikor még nem jöttél
Közhelyesek a mondatok
Elvesztik a mondandót
Örök élettel sújtják
Ezt a szétszórt halandót
Darabjaim körülötted fekszenek
És nem várnak mást
Csak hogy felismerd a dalt
Átérezd a vérem
Szétfeszítsd a vértem
Ölj meg és halj velem
Ennél szebb már úgy sem lehet

Vér folyik le tarkódon, a lapockáid közé
Sikítanál, de félsz: ez még nem lesz elég
Ahhoz, hogy túléld.

Elfutni már nem lehet, az égben már megköttetett
Az egyezség, hogy nem lehet túl erőltetett
Az arcon az érzelem.
Létezni most gyötrelem?

Akkor nem tudod, mi a fájdalom
Csak hallgatod némán a dalom
Miközben egyre gyűlik a halom:
A hullákból, mert a hatalom
Kizsákmányol.

Szárnyaidból tollak hullnak
Nem ordíthatsz fel
Gyertyák már sehol nem gyúlnak
Remény veszett el
Azé, hogy megmentsd az egyet
A szerelmet
Nem kaphatod meg a kegyet
Csak félelmet
Könnyeid most savként marnak
Ahol érik arcod
Megbocsátást nem takarnak
Add fel a harcot.

Tudni azt, mit senki más
És érezni azt az egyet
Ami megöl
Fájlalni a fénylő varázst
Lecsapni, mint legyet
Majd eltör
Vagy eltöröl a hirtelen fény
Mi retinát bomlaszt
Ha tud
És elbújik minden kény
Mi szívet olvaszt
S hazudd
Hogy soha nem érzed
Pedig itt az igazság
És árad
És tényleg ne kérdezd
Mert hazugság
Is marad

Kezemben éreztem a fénylő Holdat,
ahogyan közeledtél. A tűz lángjai csak
belülről öltek meg, a tekintetem jobban élt,
mint bármikor. Nem tudtam, hogy vajon
mikor robbanunk, de tudtam, hogy fogunk.
Mindig ezt tesszük. Ez a dolgunk.
Várjuk a percet, amikor majd vége lesz…
De úgy tűnik, az soha nem jön el.
Na nem mintha bánnám. Ahhoz én túl
önző vagyok. Még ha tudom is,
hogy te szenvedsz. 

Tehát a helyzet a következő. Most kellene bemutatkoznom esetlegesen. Van nevem, de minek mondjam, ha egyszer az nem én vagyok, a lényem csupán egy kiejtett, félrebillentett része-egésze, ami semmit nem takar rólam, kivéve hogy német eredetű valamilyen furcsa oknál fogva és azt jelenti hogy nemes, ami megintcsak nem vagyok. Korom tizenhét év, ez talán kicsit jobban meghatároz - elég idős vagyok ahhoz, hogy felfogjam mi is történik körülöttem, de ahhoz még nem, hogy bármivel is befolyásolhassak valamit, legyen az egy egyszerű szó, vagy a világbéke kérdése. Szeretem ezt az átmeneti állapotot, mindig is vártam és nem akarom hogy véget érjen, hiába fog. 
Ami mindig visszafog, az a korlátolt elmém szűk határa, ami bebörtönzi a lelkem (hogyha létezik lélek, amiben továbbra sem vagyok biztos és amiről azt hallom egyik oldalról, hogy hülyeség, mert csak az anyag valódi, másrészről pedig miben higgyünk, ha nem a lélekben) és kicsinálja az érzékeim. Hogy rólam mit érdemes tudni, fogalmam sincs. Címszavakban makacs vagyok, öntörvényű, kiszámíthatatlan, döntésképtelen, nem feltétlen hülye. Ilyesmik. Kávé- és cigifüggő. A társadalom szerint valószínűleg ennyi információ is túl sok rólam, bár ennek nem biztos hogy én vagyok a legmegfelelőbb megmondója, csak elszenvedője.
Hogy mi várható itt, az egyszerű: én. Minden mennyiségben. Avagy egoizmus ezerrel, ha honlapot készítek saját magamról. Lesznek itt versek, novellaszerűségek, minden hülyeség, egészen egy évvel ezelőttről indulva szépen feltöltögetve, csiszolgatva, bővítgetve. Azt kérlek vegyétek figyelembe, hogy kezdő firkásznak sem vagyok mondható, még annál is lejjebről kezdem... Ezért az esetleges hibákért és bénázásokért egyelőre kénytelen vagyok elnézést kérni.