Érezhettem volna, de nem történt meg. Csak remélni reméltem, hogy nem is fog soha, de minek a remény, soha nem értettem. Hit, azt még kevésbé. Hittem, hogy az enyém vagy és szeretsz, mert kiesett a szádon pár mostanra átértékelt pillanatban – olyan pillanatokban, úgy, hogy most már tudom, betanult szöveg volt, átfolyt csak a maszkod alatt, de kereszttüzében megváltozott, attól lett ilyenné. Érezhettem volna, hogy nem is volt ott érzés, csak az ócska képzelgés már megint, hogy te beszélsz, én meg hiszek neked, ilyen az összetételem, ilyen kifacsart és fájó. Naivnak lenni régen azt hittem, kiváltság – de akkor még nem tudtam, hogy az vagyok én is, csak távoli képnek tűnt csupán, ez megszépítette. És akkor jelen vagy és fáj a lelkem, tudja, hogy másé a tiéd és nem egyszerűen más. Lopott kincset őrzök megint. Az élet pedig újra beint, hogy ébresztő, egyél mindent mi rákkeltő és élj tovább, de persze holtan. És ledönteném a várat, de tényleg nincs már mit, már csak a romok füstölögnek, azt is csak én látom, szívom-fújom, be-ki. Cigarettafüst, gomolyban, száll az ég felé, belőlem jött, én miért nem szállok? Húz és von újra a padló, parketta, fa, beton. Tőr lebeg a hátam fölött, ahogy görnyedek; és tudom jól, hogy várod és vágyod már elvágni a hajszálvékony madzagot. Ha lennék is magzatod, nem lehetnék, jön a köldökzsinór és felköt: magyarán így is, úgy is, de te ölsz meg és mindenképp megölsz. Egyedül a mikor kérdéses, de ha egyet kérhetek, húzd sokáig, hogy legyen időm szenvedni és elértéktelenedni – hisz ezt akarod.